Adobe-földe

Kalandjaim végre a levegő és a víz után visszatértek a rögös, agyagos, minden négyzetmérföldjén más darab múltat őrző új mexikói földre. Nagyon tetszik az őslakosok viszonya az anyaföldhöz. Talán már írtam az elején, hogy minden ház vályogból épült, a pueblokban, indián falvakban még mindig abból épül. Adobe. Homokszínű. Egységes. A városban betonból épül de agyagot imitál. Agyagból készülnek a kis amulett-szerű szobrok is (amiknek a funkcióját sajnos nem tudom). Sokszor nincs is rajtuk festék, csak az eredeti, vörös szín. Azok a legszebbek. Rájuk vannak kötözve mindenféle kövek. A türkiz a menő. A pueblo-lakók otthon kereskednek. Látod, ahogy a légyfogó műanyag függöny mögött sertepertél az asszony, sül a sparhelten a cucc. Többek között magyar lángos- csak még egy kicsit olajosabb és édesen eszik. "Fried Bread for sale". Az előszobában meg a portéka. De úgy van kitéve, mint egy múzeumban a kiállítási tárgyak. Egy pillanatra elbizonytalanodsz, hogy ezek a nappali dísztárgyai? Hosszú polc, egymástól nagy távolságra sorakozik néhány. Egy féléből csak egy. Egy kőmedve egy egész polcon lakik. A másik polcon két dob, a harmadikon pár ékszer. Egy háztartás kb. ezeket kínálja. 

Nehéz feldolgoznom az óriás kontrasztot aközött, ahogyan az amerikaiak élnek, fogyasztanak, super sizera híznak és az érintetlen, végeláthatatlan táj között, amiben élnek. Már a kontraszt is leleplezi, hogy ez nem az ő földjük. Eszter megfejtése szerint "túl sok és túl nagy a terület" - ennyit nem lehet elkáposztásítottalanítani. Azért ügyködnek. Nagy harc folyik a vízért. A pueblo-lakó indiánok mesélték, hogy bár védettek a területeik, az állam dönthet úgy, hogy einstandol egy területet, mert ott víz folyik és az a nagyobb közjó érdekében kisajátítandó. Valaki azt is mesélte, hogy most nehéz, mert amikor felosztották a területet anno, az indiánok csak arra tartottak igényt, amire a helyhez kötött életmódjukkal tényleg szükségük volt. Nem gondolkodtak infrastrukturában. (Pl: nem igényelték az utakat, csak az utak menti földeket, ami a háztáji gazdasághoz kellett). Ebből az lett, hogy egymástól elszigetelt, feldarabolt kis területeik maradtak, amiket állami és privát területek, soksávos utak meg ipari területek szabdalnak fel. Persze ez csak az egyik nézőpont. Egy albuquerquei ismerősöm erre azt mondta, hogy azért osszam el kettővel, amit az indiánok mondanak. Különösen amit a Taos-iak ( a képeken Taos pueblo, a legrégebbi, folyamatosan lakott indián település Új Mexikóban), mert ők a nagy összeférhetetlenek, akik a többi indián törzzsel és faluval is fasírtban vannak. Mondjuk nekem elég vegán fasírtnak tűntek... 

A templomban az oltáron "saját szentek", mindenféle anyagból és méretben. Kb. úgy tálalva, mint a bolhapiacon az áru. Gyerekrajz-szerű festmények. Engem az ormánsági, fakazettás református templomokra emlékeztet.

Ha kicsit kérdezősködsz, rögtön csődöt mondanak a konyhabölcsességeid. Például elképzeltem az anti-utópiát, ahogy szegény taosiakból skanzen lett, ellepték őket a turisták - oda a hely szelleme. Mire egy bölcs, hosszú polcos úr felvilágosított, hogy ez nem téma. Ez hagyomány. Ők sokszáz éve kereskedelemből élnek, mindig is átjáróház voltak: jött Dél-Amerikából a papagájtolltól elkezdve a csokoládéig minden. Előkotort egy szamárfüles, gyűrött füzetet, hogy írjuk bele magunkat. Gyűjti, hogy hány helyről érkeznek hozzá látogatók. Mondjuk ha kereskedelemből éltek, akkor nem értem, miért nem kellettek nekik az utak. Hát nehéz itt eltájékozódni. Az biztos, hogy egészen szakrális hangulata volt Taos pueblonak, amire jócskán ráerősített, hogy a verőfényben lezúdult az eső, és óriási, teljes félkör szivárvány indult a faluból a hegy felé. Közben a távolban örök havas hegycsúcsokra láttunk. Azért a házban a városi Halloween DJ-partira invitáltak. Kérdeztem az egyik helyi erőt, hogy látja-e a szivárványt, amikor ijedten rám szólt, hogy ne mutassak rá. Nem szabad ujjal mutogatni a szivárványra, mert a hagyomány szerint baj éri az ujjadat, amivel rámutatsz. Könyökkel szabad. Prezentálta, hogy hogy kell könyökkel rámutatni. Azóta várom, még nem történt baj. De nem tudom meddig érvényes. 

A legszebb természet és kultúra találkozása dolog, amit itt láttunk, a Bandelier National Monument volt. Mert itt nemzeti műemléknek hívják a természeti környezetet is, nem csak az építettet. Vulkanikus tufába vájt barlanglakások, sokszáz éves sziklarajzokkal meg barlangfestményekkel. Körülötte igazi őszi erdővel.

 

Találtam egy helyet is, ahol be tudnék rendezkedni,...... ha a Földbe csapna egy meteorit és csak Új Mexikóban lenne élet. Azt hiszem, Santa Feben próbálnék élni. Sajnos most kevés jutott rá a sok nemzeti monument között, az mégis lejött, hogy sokkal takarosabb, mint Albuqerque. Az USA legöregebb épületei - legalább négyszáz évesek! -, a kis boltok: egyedi iparművészettől a bóvliárusokig, az emberek, az ősz, az indián bolhapiac. És nem utolsó sorban: a sielés! De Santa Fe egy következő poszt témája...

Ő asszem jobban érti a lényeget az erdőről meg az amerikai néplélekről: