Álljunk meg egy szóra...

Rájöttem, hogy albuqerquei heteim lassan a végüket járják. Másfél hét múlva útnak indulok és már alig leszek itt. Ezért saját magam kissé skizoid paparazzijaként elkezdtem dokumentálni az itteni életemet, hogy eltegyek és megosszak belőle néhány dolgot. A képen naplemente van az ablakomban. A háttérben a 3255 méteres Sandia csúcs, ami csak azért nem tűnik nagynak, mert maga a város majdnem 2000 méteren van tengerszint felett. A semmi különös hétköznapokon az otthon és az egyetemi kampusz között bringázom. Útbaesik mosoda, kávézó, néha garázsvásár. Kedvenc szomszédom egy ötvenes, mozgássérült, raszta feka, aki titokban Bobby Mc Ferrin. Rokkantnyugdíjas, és pár óránként az irtó helyes, puli-szerű kölyökkutyáját sétáltatja az utcán. Van, hogy beszélgetünk de mindig integetünk. Megtudtam tőle, hogy tenessei, van négy unokája és amikor nem kutyát sétáltat akkor számítógépes játékokat játszik. Ha esik az eső, akkor egész nap pizsamában van. Irtó vagányak, ahogy a kétszer akkora feleségével hétvégenként lassan megközelítik az öreg Jettát. Itt legjobb a szóbaelegyedés. Ha nincs programod, akkor sem érzed magad olyan magányosnak, mert folyton megszólítanak. Megdicsérik a pulóveredet. Megkérdezik, hogy hol jártál. Állítólag ez ilyen dél-nyugati dolog. A keleti parton nem fordulna elő. A new yorki festőhöz már nem merek átmenni, mert amikor újra meglátogattam, nem engedett be, azt mondta, rosszul van. Neki a gyerekrajzai barátai. Szoktam hallani, hogy esténként beszélget velük. 

Nemrég megtudtam, hogy nem hiába voltak a gyanús kalandok a szomszédban. A városrészt, ahol lakom, Student Ghettonak hívják. Esténként gördeszkabajnokság van az út közepén és állítólag dúl a drogbiznisz. Az egyetem felé minden sarkon van egy Einstein Bros Bagel - ahol néha urizálok, és aranyáron kávézom, bégelezem. Gyengém a Cinnamon-roll. Fahéjas tekercs. Leginkább, amikor szombat hajnalban kell órára menni. Olyankor megengedem magamnak. Az árfekvést és a kalóriát. A képen az ablakban a saját zöld paripám vár. Az Einsteinben sokszor tanúja vagyok, ahogy a húsz év körüli pincér, Sam hihetetlen rutinnal és humánus módon győzi meg a vendégeket inzultáló embereket, hogy inkább kint egyensúlyozzanak az öntudat határán. 

A kint az "Central"-t, a város főutcáját jelenti, ami a Route 66-en fekszik, Amerika legendás autóútján, ami keresztbe szeli át a fél országot, Chicagot köti össze Los Angelessel, nyolc államon át. Aszondják, a nagy amerikai szabadságmítosz szimbóluma. 1926-ban adták át, és azóta látott árvizet,  földrengést, tornádót. Menekülteket, akik a világválság alatt a "Midwest" (középnyugat) és Southwest (délnyugat) lehangoló vidékeiről Kaliforniába igyekeztek egy jobb élet reményében. Nagy kultusza van a Route 66-nosztalgiának. Minden sarkon figyelmeztetnek, hogy itt járunk... Már hogy mi, egyetemisták és a hajléktalanok.

A tüntető kutya - róla később - hátterében egy fontos helyszín látható: a Frontier. Ez a törzshelyem. Olcsó, mexikói gyorskajálda az egyetemnél, és kevésbé junk food menü, saláta is akad a futószalagon. Az egyik pincér az osztálytársam Steve rajzóráján, egy másikkal csak összehaverkodtam. Itt értek az első kultúrsokkok is: amikor megkértem az asztalleszedő embert, hogy ne vigye el a tányéromat amíg wc-re megyek, felvilágosított, hogy "húsz éve dolgozik itt. Jobban tudja, hogy meddig van szükségem a tányéromra, mint én". Rájöttem, hogy itt sokminden a white privileged (fehér kiváltságos) kinézetnek szól, nehéz bizonyos helyzetekben ezen túllátni. Talán nem is elvárható. Épp elég tétel volt, hogy a szomszéd asztalnál ülő mexikóiak együttérzően méltatlankodtak. Nem volt időm merengeni, mert hamarosan jött az újabb demokrácia pofon: velem szemben egy súlyosan mozgássérült lány küzdött a hús felvágásával, egyáltalán nem tudta a kezeit használni. Szájjal próbált vágni. Nem sokra jutott a vacsorájával. Felálltam és megkérdeztem, hogy segithetek-e neki, mire úgy förmedt rám, hogy hogy képzelem, mintha azt mondtam volna, hogy "na mi, van, nem tudod felvágni a húst, te nyomi". És még mondja valaki, hogy a gyorsétterem a kultúra halála :) 

Az egyetem egy belső kis város a jóindulattal városnak nevezhető városban. Könyvtárak, könyvesbolt, menza, kávézók, múzeum, koncertterem, mozi, uszoda, konditerem. A főépületben szabad-zongora. Mindig játszik rajta valaki. Főleg popslágereket. Néha körülállják és énekelnek. A futógépek előtt óriási üvegablakok vannak, és a nagy hegyet látod magad előtt. Igy kicsit olyan, mintha  a természetben futnál. A hegy messze van, a városban meg nem támad futhatnékod. Ez az illúzió a legjobb. Utána "biciklizhetsz" és "evezhetsz" is a hegy aljában. A Johnsons fielden - ami egy nagy mező, folyton ponponlányok és baseball-meccseket konferáló rezesbandák masíroznak. Ezt is nagyon vicces nézni a konditeremből. A víz olyan klóros, hogy megfájdul az ember szeme úszás közben. Cserébe a medence mellett félóránként váltják egymást a Baywatch fiúk és lányok - magas toronyban ülnek piros mentődeszkával a kezükben. Az úszómedence nagyon veszélyes üzem. A kedvenc programom itt a jóga, amit egy brit akcentussal beszélő indiai csajszi tart. A végén tíz perc relaxálás van, amin mindig elalszom és csalódott vagyok, hogy fel kell kelni. 

Kampusz őszi fákkal és Betty Sabo magyar szobrásznő szobraival (Steve, a magyar építész tanárunk minden alkalommal elmondja, hogy mennyire utálja :)...nem a nőt, a szobrait)

Na melyik az enyém?

Az a bizonyos 

Ezek egyfolytában tüntetnek. Tisztára Júdea népe front stílusban nyomják. Kiállnak az egyetem főbejáratához, az út szélére, a piros lámpában várakozó autósok elé, és órákhosszat tartják a táblákat meg dumálnak a hangosbemondóba. A legviccesebb, hogy a két tábor egy helyszínen vegyül és egymásnak osztja az észt. Köpködők! Nehéz elképzelni a Jobbikot és a Millát egy lámpánál... Egész héten abortusz-népszavazásra készültek. A téma, hogy Albuqerque lehet az első város, ahol megtiltják a 20adik hét utáni abortuszt. Abortusz-döntés, városi jogkörben. Ma állatvédelmi tüntetés volt, menhelyi kutyákkal, az állatviadal és sportvadászat ellen, és a Lobok- a kihalás szélén lévő új mexikói farkasok védelmében. 

 

Közben elkezdtem a Metropolitan Court bíróságon mediálni. Akkor lesz vége a bulinak, ha öt esetet levezettem. Polgári ügyekben. Ők úgy mondják, hogy "Barking dog" - ugató kutya esetek.  Persze, ezek is lehetnek legalább olyan nehezek a felek számára. Önkéntes alapon működik itt a mediáció - minden unatkozó háziasszony mediációt tanul és többszáz mediátor várakozik egy listán, hogy esetet kapjon. Részben a változó tapasztalat és színvonal miatt mindig párban mediálnak. Az első esetemet a tanárral kellett végigcsinálnom. Ez volt a "beugró". Ezúttal is tréfálkozott a saját árnyékom. Vettem a humort: egy három és fél órás melót kaptam ki :):), betonozással, speciális engedélyeztetési körülményekkel és talaj szintezéssel. De örültem neki, mert egyrészt az első esete volt a tanárnak a rákműtéte óta, másrészt nagynehezen de megoldódott. Megegyeztek. És jó volt, hogy egy mindkettőnknek különleges élményt éltünk át együtt. Méltó beavatásnak.

Élve vigadunk- "instead of deportation lets make good education"

Ma a Dia de Los Muertos - halottak napja parádén voltunk, a Déli Völgyben. A mexikói városrész a legzöldebb és legrosszabb hírű része Albuqerquenek. Ma egyszerre ünneplik az életet és emlékeznek azokra, akik már elmentek. Azt mondják, hogy ezen a pár napon "közelebb van egymáshoz" az evilág és a túlvilág. Talán ezért is festik magukat halottnak, hogy a közelséget átéljék. Megtudtam, hogy a völgybeli parádé Jose Guadalupe Posada, mexikói karikaturista szellemiségéhez nyúlik vissza, aki  az 1800-as évek végén élt, és gazdagokat és szegényeket egyaránt csontvázként festett le, egyenlősítve őket banális és különös, hétköznapi és tragikus helyzetekben.

Poltikai üzenete volt ezeknek a karikatúráknak- ahogy van a South Valleyi parádénak is. A felvonulás átmenet a tüntetésbe: a diszkrimináció ellen, a színvonalas oktatásért, a bevándorlók védelmében. Minden évben téma van, amire reagálni kell. Idén: “Sín Papeles/ Sín Miedo: People Are Not Illegal, Our Ancestors Are Our Documentation”. ("Papírok és félelem nélkül: az emberek nem illegálisak, az őseink igazolnak minket"). 

A társaság épp olyan vegyes, mint a karikatúrákon. Albuqerque végre egy otthonos arcát mutatja: a mexikóiak mellett rengeteg a "white privileged"- kiváltságos fehér, aki organikusat eszik, biciklivel jár, utálja a fegyvereket, a republikánusokat és ma csontváz-jelmezben tereli a gyerekét meg a kutyáját. Gyanítom,  nem a szomszédból jönnek, hanem az albuqerquei elit a parádéra lejön a hegyről. Persze gyakran mellélövök, és kiderül, hogy itt nem működnek ezek a kategóriák. 

Minden tiszta Marigold- körömvirág. A körömvirág az azték időkre emlékeztet. Mágikus virágként tisztelték, gyógyszeként és vallásos rituálékhoz használták. A konkvisztádorok áldásos tevékenysége miatt lett halálvirág. A látszólag könnyed kis farsangnak tehát több szinten van üzenete... Tanulhatnánk tőlük retorikát.  

 

A helyi művházban oltárokat állítanak a halott családtagoknak fényképekkel, apró, személyes tárgyakkal, ételekkel- közel jön az emberek karaktere, ezáltal tényleg integet kicsit a túlvilág. A saját halottak megosztják az oltárt Marilyn Monroeval, George Harrisonnal. Ezen az estén a névtelen halott is híres lehet. Színre lép. A helyzet még komolyabbra fordul. Az I-ről a pontot az az oltár veszi le, amin a zöldhatáron átkelő mexikói gyerekek portréi vannak, akiket rendőrök lőttek le. 

Adobe-földe

Kalandjaim végre a levegő és a víz után visszatértek a rögös, agyagos, minden négyzetmérföldjén más darab múltat őrző új mexikói földre. Nagyon tetszik az őslakosok viszonya az anyaföldhöz. Talán már írtam az elején, hogy minden ház vályogból épült, a pueblokban, indián falvakban még mindig abból épül. Adobe. Homokszínű. Egységes. A városban betonból épül de agyagot imitál. Agyagból készülnek a kis amulett-szerű szobrok is (amiknek a funkcióját sajnos nem tudom). Sokszor nincs is rajtuk festék, csak az eredeti, vörös szín. Azok a legszebbek. Rájuk vannak kötözve mindenféle kövek. A türkiz a menő. A pueblo-lakók otthon kereskednek. Látod, ahogy a légyfogó műanyag függöny mögött sertepertél az asszony, sül a sparhelten a cucc. Többek között magyar lángos- csak még egy kicsit olajosabb és édesen eszik. "Fried Bread for sale". Az előszobában meg a portéka. De úgy van kitéve, mint egy múzeumban a kiállítási tárgyak. Egy pillanatra elbizonytalanodsz, hogy ezek a nappali dísztárgyai? Hosszú polc, egymástól nagy távolságra sorakozik néhány. Egy féléből csak egy. Egy kőmedve egy egész polcon lakik. A másik polcon két dob, a harmadikon pár ékszer. Egy háztartás kb. ezeket kínálja. 

Nehéz feldolgoznom az óriás kontrasztot aközött, ahogyan az amerikaiak élnek, fogyasztanak, super sizera híznak és az érintetlen, végeláthatatlan táj között, amiben élnek. Már a kontraszt is leleplezi, hogy ez nem az ő földjük. Eszter megfejtése szerint "túl sok és túl nagy a terület" - ennyit nem lehet elkáposztásítottalanítani. Azért ügyködnek. Nagy harc folyik a vízért. A pueblo-lakó indiánok mesélték, hogy bár védettek a területeik, az állam dönthet úgy, hogy einstandol egy területet, mert ott víz folyik és az a nagyobb közjó érdekében kisajátítandó. Valaki azt is mesélte, hogy most nehéz, mert amikor felosztották a területet anno, az indiánok csak arra tartottak igényt, amire a helyhez kötött életmódjukkal tényleg szükségük volt. Nem gondolkodtak infrastrukturában. (Pl: nem igényelték az utakat, csak az utak menti földeket, ami a háztáji gazdasághoz kellett). Ebből az lett, hogy egymástól elszigetelt, feldarabolt kis területeik maradtak, amiket állami és privát területek, soksávos utak meg ipari területek szabdalnak fel. Persze ez csak az egyik nézőpont. Egy albuquerquei ismerősöm erre azt mondta, hogy azért osszam el kettővel, amit az indiánok mondanak. Különösen amit a Taos-iak ( a képeken Taos pueblo, a legrégebbi, folyamatosan lakott indián település Új Mexikóban), mert ők a nagy összeférhetetlenek, akik a többi indián törzzsel és faluval is fasírtban vannak. Mondjuk nekem elég vegán fasírtnak tűntek... 

A templomban az oltáron "saját szentek", mindenféle anyagból és méretben. Kb. úgy tálalva, mint a bolhapiacon az áru. Gyerekrajz-szerű festmények. Engem az ormánsági, fakazettás református templomokra emlékeztet.

Ha kicsit kérdezősködsz, rögtön csődöt mondanak a konyhabölcsességeid. Például elképzeltem az anti-utópiát, ahogy szegény taosiakból skanzen lett, ellepték őket a turisták - oda a hely szelleme. Mire egy bölcs, hosszú polcos úr felvilágosított, hogy ez nem téma. Ez hagyomány. Ők sokszáz éve kereskedelemből élnek, mindig is átjáróház voltak: jött Dél-Amerikából a papagájtolltól elkezdve a csokoládéig minden. Előkotort egy szamárfüles, gyűrött füzetet, hogy írjuk bele magunkat. Gyűjti, hogy hány helyről érkeznek hozzá látogatók. Mondjuk ha kereskedelemből éltek, akkor nem értem, miért nem kellettek nekik az utak. Hát nehéz itt eltájékozódni. Az biztos, hogy egészen szakrális hangulata volt Taos pueblonak, amire jócskán ráerősített, hogy a verőfényben lezúdult az eső, és óriási, teljes félkör szivárvány indult a faluból a hegy felé. Közben a távolban örök havas hegycsúcsokra láttunk. Azért a házban a városi Halloween DJ-partira invitáltak. Kérdeztem az egyik helyi erőt, hogy látja-e a szivárványt, amikor ijedten rám szólt, hogy ne mutassak rá. Nem szabad ujjal mutogatni a szivárványra, mert a hagyomány szerint baj éri az ujjadat, amivel rámutatsz. Könyökkel szabad. Prezentálta, hogy hogy kell könyökkel rámutatni. Azóta várom, még nem történt baj. De nem tudom meddig érvényes. 

A legszebb természet és kultúra találkozása dolog, amit itt láttunk, a Bandelier National Monument volt. Mert itt nemzeti műemléknek hívják a természeti környezetet is, nem csak az építettet. Vulkanikus tufába vájt barlanglakások, sokszáz éves sziklarajzokkal meg barlangfestményekkel. Körülötte igazi őszi erdővel.

 

Találtam egy helyet is, ahol be tudnék rendezkedni,...... ha a Földbe csapna egy meteorit és csak Új Mexikóban lenne élet. Azt hiszem, Santa Feben próbálnék élni. Sajnos most kevés jutott rá a sok nemzeti monument között, az mégis lejött, hogy sokkal takarosabb, mint Albuqerque. Az USA legöregebb épületei - legalább négyszáz évesek! -, a kis boltok: egyedi iparművészettől a bóvliárusokig, az emberek, az ősz, az indián bolhapiac. És nem utolsó sorban: a sielés! De Santa Fe egy következő poszt témája...

Ő asszem jobban érti a lényeget az erdőről meg az amerikai néplélekről:

  

Must Sea

Végre egy város Amerikában, amin szabad szemmel is látható: város. De még milyen. Tiltakozásom, hogy csak nem fogok bedőlni a közhelynek, miszerint San Francisco az USA európai városa, hamar megdőlt. Itt elgondolkodtam rajta, hogy nekem mitől szerethető egy város. Nehéz megfogni, hogy min múlik ez. Azt hiszem, főleg azon, hogy érezzem: azoknak, akik benne élnek, van kapcsolatuk a város történetével. És mindez önmagáért van. Nem azért, mert eladható a hülye turistáknak. Persze, az is van... San Franciscoban is volt. De egy szerethető városban vannak helyek, ahol azt érzed- nem ez a lényeg. Hanem, hogy mindenhol ott vannak a történetek. És a történetek fontosak azoknak, akik itt élnek. San Franciscoban a legkülönbözőbb hangulatú helyeken éreztem ezt. Eszterrel, - aki majdnem olyan jól ismeri San Franciscot, mint engem - a Berkleyi tetőteraszukon fellőttök a Golden Gates naplementés élő-tapétát, és beavatott, hogy hol leszek otthonosan. Mire lement a nap, kb. háromszor annyi hely került a térképre, mint nap. Ezért másnap reggel három napos intenzív gyalogtúra indult. Szerencsére néha sikerült lejönni, nem csak a dombokról, hanem arról az erőltetett menet lelkiállapotról is, amibe kerülni tudok. Ilyenkor értek az igazi város-élmények.

Első utam a Missionbe vezetett, ami egy kis latin- Amerika, mexikói kajával, a Dia los muertosra (csontvázas halottak napjára) való készüléssel, a Wise Sons (Bölcs fiúk) potya, kóser- "Delicat-essenével" ahol libamáj és maceszgombócleves a menü (hogy kerül oda?). A házfalakon és kerítéseken hosszú életű mural-festmények váltják az egynyári graffitiket, nagy összhangban. Itt botlottam először a múltba, egy kis utcában: szalmakalapos, kertésznadrágos, középkorú festők formájában. Miranda és O'Brian előtt száz színű festék volt egy asztalon és épp egy garázsajtóra festett murált restauráltak. Megtudtam tőlük, hogy ez a legrégebbi teljes murál a Missionben. Harminc éve festették ők,  - szolidaritásul a közép-amerikai országok felé, tiltakozásul az amerikai kormány akciói ellen. Egy csomó festő tiltakozott így a Balmy Ally összes falfelületén akkoriban. Most újra aktuális- ők mondták. A mural egyik felén a diktatúrában férjüket hazaváró nők fekete arcképekkel, a másik felén az aratás és gyümölcsei- pozitív utópia. A legjobb az egészben, hogy elmesélték, a ház új tulajdonosai keresték meg őket: annyira rossz állapotban van a murál, hogy nem tudják megtartani, ha csak nincs kedvük restaurálni. Hát nekiláttak. Hetente csak egy-két napot. Úgy tervezik, hogy 2-3 hónap alatt elkészülnek. 

Következő dombom a Telegraph Hill volt - nem szeretem az elit városrészeket. San Franciscoban mégis ez ütött a legnagyobbat. Mikor felértem a 45 fokos emelkedőn, és hirtelen megláttam az öblöt a sok vitorlással, az Alcatrazzal és a Golden Gattel, váratlanul lepotyogtak a könnyeim. Nem tudom, azért-e, mert már nem hittem, hogy egyszer felérek, vagy inkább azért, mert úgy éreztem magam, mint a kisvakond, aki ma is egy olyan helyen túrta ki magát, amire szokás szerint csak annyit tudott mondani: "huuuuaa". 

A domb tetején figyel a Coit Tower, ami biztos a város jelképe lenne, ha nem épült volna egy még nagyobb piros híd. A torony története passzol ehhez az óriás Tesz-vesz városhoz, meg a múlthoz való viszonyról is szól. Az 1800-as években élt itt egy nő, Lillie Hitchcock. Nem csak a vezetékneve volt vagány. Szivarozott és nadrágban járt. Sorra vert rá szerencsejátékban a férfiakra. Az volt a fejlövése, hogy bárhol tűz ütött ki a városban - fából épülnek a házak, nagyon sokszor volt tűz - megkergette a tűzoltókat. Azt nem tudom, hogy csak drukkolt vagy oltott is, de annyit lebzselt a tűznél, hogy az egyik társaság evilági védőszentjévé avatta, és azóta is rá esküsznek fel a fiatal tűzoltók. Lillie Hitchcock gazdag volt. Mielőtt meghalt, komoly összeget hagyott a városra, és annyit mondott: építsetek valami szépet. Hát ez a hős tűzoltókhoz méltóan fallikus art-deco torony története. 

A toronytól az elit mézeskalácsházakhoz keresztbe kasul meredek lépcsősorok vezetnek. A lépcsőkről nyíló kis zsákutcák között van olyan, amelyiknek még fapalló a burkolata. Állítólag papagájok is röpködnek a lépcsők köré nőtt zseb-őserdőben, de aznap nem voltak ott. Útközben meglettek. A kikötő egy nagy fáján ült az összes. A helyiek azt magyarázták, hogy ezek a Telegraph Hillen laknak. Nem értik, mit keresnek itt.

Következő túra saját fejlövésemhez vezetett- a kikötőhöz. A mólón egy hajléktalan nő lépett hozzám és elmagyarázta, hogy a legjobb "Golden Gate"- látképhez úgy jutok, ha elmegyek a kidobott halmaradékokon lakmározó sirályok mellett, a hűtőházaknál befordulok a narancssárga jelnél. Nem tágítok akkor sem, ha furcsa emberek jönnek szembe bárddal, sárga viharkabátban - tudják, mit tettem tavaly nyáron és raktárépületek tetejéről röhögnek rajtam a sirályok. Megyek tovább. Egy balkanyar, kiséta a hosszú betonmólón és meglátom az óceánt. Egyből rámtört a rossz magyar balsejtelem, hogy le kéne rázni mert nyilván a végén pénzt kér majd azért, hogy eligazít. Az is lehet, hogy egyenesen a bárdos viharkabátos szervkereskedő karjaiba küld. Nem kért pénzt. Csak szerette volna, hogy szép fényképet tudjak csinálni. Követtem az utitervét és elképesztő látvány fogadott. Visszafelé meg akartam köszönni de már nem volt a padján. Úgy látszik, annyi volt számára a jutalom, hogy ő lehetett a kikötői szakértőm.

A dombokat nem csak az átkapaszkodó villamosok kötik össze, hanem az is, hogy mindenhol van egy olyan érzésed, hagyják egymást élni az emberek. Ha macskával a hátadon közlekedsz - lets do it. Ha Irmának öltözöl a Flinstonesból - az is jó, ha százhúsz kilósan vetkőző számot adsz elő egy kocsmában, esetleg fütyi alakú makaront eszel, az is jó! De ha vakon botorkálsz mert eltévedtél vagy "fűre gyűjtök" táblával olvasol éjszaka az autópálya szélén, akkor sem esik bajod. Sőt: az az érzésed, hogy előbb-utóbb helyükre kerülnek a dolgok. A vak japán masszőr hazatalál - megnő a kölyökkutyája és hazavezeti. Addig meg kedves turisták térképpel a kezükben pályára állítják. A lányt, aki éjszaka kéreget az autópályán, másnap a hippi negyed egy parkjában heverészve látom a barátaival. Nap mint nap más ruhát öltenek. Döntögetik a sztereotípiáimat. Az emberek itt két dologban szeretnek lenni: jelmezekben és interakcióban. A jazzkoncert az elegáns sushi-étteremben igazából egy muppetshow- az emberek folyamatosan kommentálnak. Az haggyán, hogy a számok között kiabálnak be, hogy finom volt-e a vacsora és mit játsszon a bőgős, de a számok közben is ujjonganak, sóhajtoznak, lelkendeznek ha hallanak valami szépet.

A jelmezes lét legprimább donnáival a Burning man fesztivál afterpartiján találkozunk. A Burning man egy híres fesztivál Nevadában. Egy hét sivatag, egy hét jelmezes őrület és kivetkezettség- ruháikból és önmagukból. 0-100 éves korig. Az afterparty Decompression - Feloldás néven fut. Kell még egy kicsit őrjöngeni az év maradék felében is valahol, külvárosi ipari parkok és raktárépületek mögött. Itt mindenki jelmezekben van, furcsa hangszereken zenél és saját készítésű járgányokon toporzékol. Mi Eszterrel nem vagyunk valami felkészültek - konszolidált bölcsészlány jelmezbe vagyunk öltözve. Két legviccesebb fogásunk egy fekete-afrikai pasas, aki ma arany zuhanyzófülke. Magánszáma, hogy nyitogatja a zuhanyfüggönyt, ami alatt egy szál arany boxeralsóban feszít. A másik gyöngyszem egy pink rózsaszín melegítős srác, akire pink fallosz van csatolva. Ő is szolgáltató: "advice, argument, abuse,- what's your favor?" ("tanács, vita, abúzus - mire van szükséged?") táblával áll és éppen egy "backhanded complimentet" ("bók visszakézből") oszt valakinek. Azért mi is kitettünk magunkért, hogy összezavarjuk az antropológust, kik is vagyunk valójában: a Decompressionről egyből Schiff András zongorakoncertjére zsilipeltünk, ahol keveredett bennem a büszkeség és a szomorúság. Mert egyrészt nagy volt megélni, hogy egy magyar zongoraművésznek tapsol állva a san franciscoi gourmanok színe java. Másrészt meg szar volt, amikor a programfüzetből az arcomba köszönt, hogy "Mr. Schiff a sorozatos őt ért, nacionalista támadások miatt úgy döntött, nem játszik és nem tér haza többé Magyarországra".

A három napos erőltetett menet után laza hétvége következett Eszterrel. Akkor lett csak igazán laza, miután kisebb ámokfutás és GPS átkozás után a hajóhíd felhúzásának pillanatában felugrottunk a bálnanéző cirkálóra. Volt Balaton-felvidék hangulatú borvidék, eukaliptuszfás dombok, mögöttük gyöngyörű fjordokkal és lezárt nemzeti beachel, ahova a kormányra fittyet hányva lementek napimádni az emberek. A hétvége legnagyobb tanulságai:

1. A kaliforniai fókák elég lazák. A nyílt óceánban, több tíz km-re a szárazföldtől is heverésznek. Egy pillanatra sem izgatják magukat, hogy mindjárt megeszi őket a gyilkos bálna. Itt még az orca, Sir Lonesome George is jelmezes állat: ma nem eszik fókát. Csak nem fog a turistáknak fókát enni mutatóba? Inkább elúszik a szemünk elől. 

2. A világnak van olyan pontja, ahol a cápa-parám végre őshonos! Ellenvetésnek helye nincs. A strandon nagy tábla hirdeti - ez a nagy fehér cápa élőhelye. Közben, hogy még jobban retteghessek, olvasgatom a cápa-híroldalt ahol írják, hogy a lifeguardok elmondása szerint idén egész nyáron Los Angelesben úszkál egy 7 és egy 9 láb hosszú fehér cápa. 'Local babies'- 'helyi kölykök', aggodalomra semmi ok. Utoljára két kilométterel délre látták tőlem a szörfösök, épp aznap, amikor én is ott úszkáltam. Még senkit nem bántottak. Maradjunk ennyiben...

3. a bálnák a Föld legméltóságteljesebb állatai. Még nem hagyták el a Földet, szerintem már készülnek rá.