Végre egy város Amerikában, amin szabad szemmel is látható: város. De még milyen. Tiltakozásom, hogy csak nem fogok bedőlni a közhelynek, miszerint San Francisco az USA európai városa, hamar megdőlt. Itt elgondolkodtam rajta, hogy nekem mitől szerethető egy város. Nehéz megfogni, hogy min múlik ez. Azt hiszem, főleg azon, hogy érezzem: azoknak, akik benne élnek, van kapcsolatuk a város történetével. És mindez önmagáért van. Nem azért, mert eladható a hülye turistáknak. Persze, az is van... San Franciscoban is volt. De egy szerethető városban vannak helyek, ahol azt érzed- nem ez a lényeg. Hanem, hogy mindenhol ott vannak a történetek. És a történetek fontosak azoknak, akik itt élnek. San Franciscoban a legkülönbözőbb hangulatú helyeken éreztem ezt. Eszterrel, - aki majdnem olyan jól ismeri San Franciscot, mint engem - a Berkleyi tetőteraszukon fellőttök a Golden Gates naplementés élő-tapétát, és beavatott, hogy hol leszek otthonosan. Mire lement a nap, kb. háromszor annyi hely került a térképre, mint nap. Ezért másnap reggel három napos intenzív gyalogtúra indult. Szerencsére néha sikerült lejönni, nem csak a dombokról, hanem arról az erőltetett menet lelkiállapotról is, amibe kerülni tudok. Ilyenkor értek az igazi város-élmények.
Első utam a Missionbe vezetett, ami egy kis latin- Amerika, mexikói kajával, a Dia los muertosra (csontvázas halottak napjára) való készüléssel, a Wise Sons (Bölcs fiúk) potya, kóser- "Delicat-essenével" ahol libamáj és maceszgombócleves a menü (hogy kerül oda?). A házfalakon és kerítéseken hosszú életű mural-festmények váltják az egynyári graffitiket, nagy összhangban. Itt botlottam először a múltba, egy kis utcában: szalmakalapos, kertésznadrágos, középkorú festők formájában. Miranda és O'Brian előtt száz színű festék volt egy asztalon és épp egy garázsajtóra festett murált restauráltak. Megtudtam tőlük, hogy ez a legrégebbi teljes murál a Missionben. Harminc éve festették ők, - szolidaritásul a közép-amerikai országok felé, tiltakozásul az amerikai kormány akciói ellen. Egy csomó festő tiltakozott így a Balmy Ally összes falfelületén akkoriban. Most újra aktuális- ők mondták. A mural egyik felén a diktatúrában férjüket hazaváró nők fekete arcképekkel, a másik felén az aratás és gyümölcsei- pozitív utópia. A legjobb az egészben, hogy elmesélték, a ház új tulajdonosai keresték meg őket: annyira rossz állapotban van a murál, hogy nem tudják megtartani, ha csak nincs kedvük restaurálni. Hát nekiláttak. Hetente csak egy-két napot. Úgy tervezik, hogy 2-3 hónap alatt elkészülnek.
Következő dombom a Telegraph Hill volt - nem szeretem az elit városrészeket. San Franciscoban mégis ez ütött a legnagyobbat. Mikor felértem a 45 fokos emelkedőn, és hirtelen megláttam az öblöt a sok vitorlással, az Alcatrazzal és a Golden Gattel, váratlanul lepotyogtak a könnyeim. Nem tudom, azért-e, mert már nem hittem, hogy egyszer felérek, vagy inkább azért, mert úgy éreztem magam, mint a kisvakond, aki ma is egy olyan helyen túrta ki magát, amire szokás szerint csak annyit tudott mondani: "huuuuaa".
A domb tetején figyel a Coit Tower, ami biztos a város jelképe lenne, ha nem épült volna egy még nagyobb piros híd. A torony története passzol ehhez az óriás Tesz-vesz városhoz, meg a múlthoz való viszonyról is szól. Az 1800-as években élt itt egy nő, Lillie Hitchcock. Nem csak a vezetékneve volt vagány. Szivarozott és nadrágban járt. Sorra vert rá szerencsejátékban a férfiakra. Az volt a fejlövése, hogy bárhol tűz ütött ki a városban - fából épülnek a házak, nagyon sokszor volt tűz - megkergette a tűzoltókat. Azt nem tudom, hogy csak drukkolt vagy oltott is, de annyit lebzselt a tűznél, hogy az egyik társaság evilági védőszentjévé avatta, és azóta is rá esküsznek fel a fiatal tűzoltók. Lillie Hitchcock gazdag volt. Mielőtt meghalt, komoly összeget hagyott a városra, és annyit mondott: építsetek valami szépet. Hát ez a hős tűzoltókhoz méltóan fallikus art-deco torony története.
A toronytól az elit mézeskalácsházakhoz keresztbe kasul meredek lépcsősorok vezetnek. A lépcsőkről nyíló kis zsákutcák között van olyan, amelyiknek még fapalló a burkolata. Állítólag papagájok is röpködnek a lépcsők köré nőtt zseb-őserdőben, de aznap nem voltak ott. Útközben meglettek. A kikötő egy nagy fáján ült az összes. A helyiek azt magyarázták, hogy ezek a Telegraph Hillen laknak. Nem értik, mit keresnek itt.
Következő túra saját fejlövésemhez vezetett- a kikötőhöz. A mólón egy hajléktalan nő lépett hozzám és elmagyarázta, hogy a legjobb "Golden Gate"- látképhez úgy jutok, ha elmegyek a kidobott halmaradékokon lakmározó sirályok mellett, a hűtőházaknál befordulok a narancssárga jelnél. Nem tágítok akkor sem, ha furcsa emberek jönnek szembe bárddal, sárga viharkabátban - tudják, mit tettem tavaly nyáron és raktárépületek tetejéről röhögnek rajtam a sirályok. Megyek tovább. Egy balkanyar, kiséta a hosszú betonmólón és meglátom az óceánt. Egyből rámtört a rossz magyar balsejtelem, hogy le kéne rázni mert nyilván a végén pénzt kér majd azért, hogy eligazít. Az is lehet, hogy egyenesen a bárdos viharkabátos szervkereskedő karjaiba küld. Nem kért pénzt. Csak szerette volna, hogy szép fényképet tudjak csinálni. Követtem az utitervét és elképesztő látvány fogadott. Visszafelé meg akartam köszönni de már nem volt a padján. Úgy látszik, annyi volt számára a jutalom, hogy ő lehetett a kikötői szakértőm.
A dombokat nem csak az átkapaszkodó villamosok kötik össze, hanem az is, hogy mindenhol van egy olyan érzésed, hagyják egymást élni az emberek. Ha macskával a hátadon közlekedsz - lets do it. Ha Irmának öltözöl a Flinstonesból - az is jó, ha százhúsz kilósan vetkőző számot adsz elő egy kocsmában, esetleg fütyi alakú makaront eszel, az is jó! De ha vakon botorkálsz mert eltévedtél vagy "fűre gyűjtök" táblával olvasol éjszaka az autópálya szélén, akkor sem esik bajod. Sőt: az az érzésed, hogy előbb-utóbb helyükre kerülnek a dolgok. A vak japán masszőr hazatalál - megnő a kölyökkutyája és hazavezeti. Addig meg kedves turisták térképpel a kezükben pályára állítják. A lányt, aki éjszaka kéreget az autópályán, másnap a hippi negyed egy parkjában heverészve látom a barátaival. Nap mint nap más ruhát öltenek. Döntögetik a sztereotípiáimat. Az emberek itt két dologban szeretnek lenni: jelmezekben és interakcióban. A jazzkoncert az elegáns sushi-étteremben igazából egy muppetshow- az emberek folyamatosan kommentálnak. Az haggyán, hogy a számok között kiabálnak be, hogy finom volt-e a vacsora és mit játsszon a bőgős, de a számok közben is ujjonganak, sóhajtoznak, lelkendeznek ha hallanak valami szépet.
A három napos erőltetett menet után laza hétvége következett Eszterrel. Akkor lett csak igazán laza, miután kisebb ámokfutás és GPS átkozás után a hajóhíd felhúzásának pillanatában felugrottunk a bálnanéző cirkálóra. Volt Balaton-felvidék hangulatú borvidék, eukaliptuszfás dombok, mögöttük gyöngyörű fjordokkal és lezárt nemzeti beachel, ahova a kormányra fittyet hányva lementek napimádni az emberek. A hétvége legnagyobb tanulságai:
1. A kaliforniai fókák elég lazák. A nyílt óceánban, több tíz km-re a szárazföldtől is heverésznek. Egy pillanatra sem izgatják magukat, hogy mindjárt megeszi őket a gyilkos bálna. Itt még az orca, Sir Lonesome George is jelmezes állat: ma nem eszik fókát. Csak nem fog a turistáknak fókát enni mutatóba? Inkább elúszik a szemünk elől.
2. A világnak van olyan pontja, ahol a cápa-parám végre őshonos! Ellenvetésnek helye nincs. A strandon nagy tábla hirdeti - ez a nagy fehér cápa élőhelye. Közben, hogy még jobban retteghessek, olvasgatom a cápa-híroldalt ahol írják, hogy a lifeguardok elmondása szerint idén egész nyáron Los Angelesben úszkál egy 7 és egy 9 láb hosszú fehér cápa. 'Local babies'- 'helyi kölykök', aggodalomra semmi ok. Utoljára két kilométterel délre látták tőlem a szörfösök, épp aznap, amikor én is ott úszkáltam. Még senkit nem bántottak. Maradjunk ennyiben...
3. a bálnák a Föld legméltóságteljesebb állatai. Még nem hagyták el a Földet, szerintem már készülnek rá.
