Chili és avokado: Város pelikánokkal, angyalok nélkül

2013, Űrodüsszeia - étkezőkocsi a vonaton. Körpanoráma, csupaablak a kanyonokra. Elképesztő tájak. Végtelenített természetfilm.

Ígéretes kezdet, delfinnel! "Ejnye, Buddy, ne szennyezd az óceánt..."

Egyre inkább az az érzésem, hogy Amerikában az az utam, hogy a vadság különböző formáit megtapasztaljam. Amíg Albuquerqueben a vadság nyilvánvalóan jön szembe nap mint nap: pia, nyál, vér és egyéb formában, addig Los Angelesben sokkal kevésbé volt direkt és váratlanul ért. Azt hiszem, ezáltal volt sokkal ijesztőbb, vagy nehezebben befogadható. És talán még azért, mert autó híján velünk is megosztotta a nyomor a kutya vacsoráját. És mi kénytelenek voltunk enni belőle. "Az elkápráztatott ember, aki tenyerét szeme elé emelte, s azt képzelte, ezzel kioltotta magát a napkorongot" - mondják a Vörös Oroszlánban. Hát így takarják el a los angelesiek szemük elől az őrületet, a nyomort, a kiszolgáltatottságot. Ami az utcán hever. Mit hever? Minden oldalról közelít, mint egy zombifilmben - csak ők fantasztikus eszközöket fejlesztettek ki, hogy ne érintkezzenek vele. Autóba szállnak. Lesötétítenek. Már a járdákat is megszüntették. A nyomor ha teheti, járjon az úttesten, de leginkább ne járjon sehol. Reméljük, nincsen lába. Legjobban teszi, ha megdöglik. Ha még arre se képes, akkor - a haldoklás és/vagy őrület különböző stádiumaiban - a maradék idejét eltöltheti a buszmegállóban várakozba. Azért - hogy ne legyen szélsőségesen egyoldalú olvasat - azt meg kell hagyni, hogy a busz előbb-utóbb megjelenik. Ha van aprója, felszállhat.

Ha a buszvezetőnek jó napja van, akkor ingyen felenged - ami ékes bizonyítéka, hogy ő is tudatában van: szellemvasutat vezet. Egy nem létező szolgáltatást. A busz látomásként megjelenik néha a megállóban és a nyomorra bízza, hogy felszáll-e.Veszekszik-e. Elesik-e magassarkúban moslékrészegen. Ellopja-e a nyolcadik utas félig megivott sörét. Ugat-e. Ottfelejti-e a csomagját. A nyomor további két órát zötyög, míg a busz látomásként újra megjelenik a megfelelő megállóban, hogy végül, - 3 órás menetidővel - ledobja a nyomort az uticéljánál. Ha tudja még, mi is volt az uticélja egyáltalán. Ez tettük mi is, a nyomorultság első lépcsőfokán. Együtt várakoztunk és utaztunk a nyomorral három napon át, így rám Los Angelesből ez tette a legnagyobb hatást, és úgy érzem, alaposan megnézhettem a színét, szagát, halmazállapotát.

A buszon mindenki szóbaelegyedik. Az is, akinek nincsen foga. Leginkább ő. Lelkesen magyarázza a negyven évven ezelőtti, mexikói románca szaftos részleteit! Majd egy jól időzített mozdulattal - mi sem természetesebb - elveszi a szomszéd utas dobozos sörének maradékát az ülés mellől. A bortól vörös szomszéd feje két árnyalattal mélyebbre vált és látszik, ha rajta múlik, nagy balhé lesz: "That's my beer. I put there for a purpose" ("Az az én söröm. Nem véletlenül tettem oda.") A fogatlant csak az menti meg, hogy hamarosan egy még képtelenebb lélek száll fel, aki lesöpri a sörtémát: az Ugató Nő. Akiből a szenvedés szörnyű kényszergrimaszok kíséretében, ugatás formájában tör elő, kb. öt percenként, a másfél órás menetidőn át. Tömött a busz, először azt hisszük, tényleg kutya ugat. Majd a sörtolvaj kimondja a nap népi bölcsességét: "Why are U barking fuckin dog? It must be a female". ("Mit ugatsz, rohadt kutya? Nna, ez egy nőstény lesz.") Döbbenet, hogy az őrült nőt és a haldoklás végstádiumában lévő, nyílt sebekkel felszálló hajléktalant (akiről többet kegyeletből nem írnék) ugyanolyan unott megszokással fogadják a hazafelé tartó iskolás gyerekek. Ők inkább fáradtak meg szerelmesek. Ők nyilván mind feketék, sárgák és dél-amerikaiak. A többi gyerek számára Los Angelesben csak nagyok a távolságok és négy sávosak az autópályák. Az élet alternatív iskolája. Mindkettő egy-egy...

Egy fárasztó nap után végre megtapasztaljuk, amikor a középosztály visszavág: este kilenc felé, egy kétes buszmegállóban, egy óra várakozás után, fatalista hangulatban odamegyünk egy faszihoz, aki éppen a harmadik hamburgerével támasztja a dzsipjét és nem tűnik veszélyesnek. Félénken megkérdezzük, nem megy-e esetleg az úticélunk felé. "De, épp arra megyek. Mér?" - "Hát kényelmetlen ilyen szívességet kérni. De elképzelhető, hogy elvisz minket egy darabon? Elvesztünk és a barátunk egy órája vár az autójával valamivel odébb." Válasz: "Jól hallom? Te komolyan azt kéred tőlem, hogy vigyelek el???" - "Nem. Elnézést. Félreértett valamit. Jóétvágyat". De a magyar lányok Los Angeles kétes közepén sem adják fel! Finomítunk a módszereünkön! A megállóban telefont próbálunk szerezni, hogy legalább szóljunk - megvagyunk, de hosszabb lesz, mint gondoltuk... Velünk egykorú srácban próbáljuk kelteni az empátiát - "lemerült a mobilja" (lehet, hogy tényleg). A megállóban a maradék négy ember elkezdi magyarázni, hogy hogyan tudunk a célunkhoz busszal eljutni. Nincs messze! Nem jár ritkán! A telefonnal nem próbálkozunk tovább. Az utolsó buszúton új értelmet nyer a várakozás: egy szalmakalapos Gandalf ül velünk szemben, meleg orangután szemekkel néz ránk. Nem tudjuk eldönteni, hogy hajléktalan-e. Nagyon öreg, nagyon hosszú a szakálla és nagyon szegény lehet. Végül megszólít, és kiderül, hogy önkéntes mediátor. Legalábbis annak definiálja magát. Teljesen friss az agya, kezdi sorolni, hogy milyen konfliktusokat kéne kezelni Magyarországon :)... Egy irodalmi folyóirat van a kezében. Úgy látszik, ő a los angelesi értelmiségi nyomor egy formáját éli. Sztori vége: a barátom - akivel szerencsére az élet azonos iskolájába jártuk, - olyan jófej, hogy újra értünk jön. Hazaérünk.

And Now For Something Completely Different. Los Angeles belvárosában, ami tíz utca, elhagyatott üzletportálok, szebb időket is látott, üres mozik és színházak húzzák meg magukat a felhőkarcolók között. Kicsit mintha a Rákóczi úton sétálnék a Keleti Pályaudvar felé. El is bizonytalanodom, hogy talán ez már Hollywood és egy filmstúdió mobil díszletei? Ötödik utcától hatodikig felhőkarcolós jelenet, hatodiktól hetedikig kosztümösfilm, igény esetén világvége. Hollywood is hozza ezt a múló pompát. A sztárok utcáján van, akiknek félig lekopott a neve a csillagáról. Ez nekem azért különösen vicces, mert volt egy gazdag amerikai nagynéném, aki a Hollywood tábla alatt lakott, a kaszinószenvedélyes magyar zsidó asszonyok közé tartozott, a végére a szépsége és a memóriája egyaránt jócskán megkopott szegénynek. Hát hozzá pont egy ilyen környezetet képzeltem el. Na jó, azért a Sunset Boulevardon - ami asszem csak az alja a Rózsadombnak - megírtam a forgatókönyvet, hogy ha a nagynéni nem kerül öregekotthonába, akkor mit kezdenénk egy házzal a Hollywood tábla alatt? Mondjuk az nyilván nem mindegy, hogy melyik betű alatt... Azt hiszem, ha rajtam múlna kiadnám és beutaznám belőle a Földet egy vitorláshajón, kiszállás tandembiciklin.

A Rodeo Drive azért frissen csillog...

De szép is volt, láttunk is és le is győztünk - távolságot, fáradtságot, saját korlátokat. Az óceán lenyűgöző - bár valahogy az is illeszkedett a "rejtett vadság"keretbe a hirtelen tarajosodó, nagy hullámaival. Ami szuper volt, hogy ha kifeküdtem, pelikánok repültek mindenféle alakzatban fölöttem és egy-két kamikaze pilota fejjel belerepült a legnagyobb hullámba a halért. Azt hiszem, madártermészetvédelmi terület is volt a part közelében. Hát mostantól álmaimban Amerika így is integet vissza. Meg azért így is: