Ki írja ezt a forgatókönyvet?

Kemény világ ez, és Tarantino egy couch potato, akinek a kisujját sem kell mozdítania és kézhez kapja a forgatókönyveit. Micsoda csalódás! Ma este meggyőződtem erről és nehéz lenne rábeszélni az ellenkezőjére... Éppen mediációs üléseket néztünk a neten, amikor azt hallottuk, hogy a szomszéd házban valaki az életéért könyörög. Amikor kinéztünk, rögtön rájöttünk, hogy az a feka öl valakit, aki velem szemben lakik, egy emelettel lejjebb. Általában már öt óra magasságában annyira készen van, hogy nehezen talál be az ajtaján. Heti egy tiszta estéjén a barbecue mellett- amiben sosem főznek - ülnek horgásszékükben az öreg feka szomszédjával és megvitatják, hogy hát igen... kemény világ ez. Az öreg minden reggel 7 és 8 között egy fatönkön üldögél az úttest szélén. Valakire vár. De még nem láttam, hogy a valaki valaha megérkezett-e. 

Vissza főhősünkhöz: eddig nem mutatkozott be, de tegnap volt nála egy szőke kiscsaj, és egyből kijött macsózni. A csajt is hozta "trófeaként" és magyarázott, hogy azért az a beceneve, ami, mert nagyok az izmai. Na, hát az ő ajtaja mögött könyörgött valaki az életéért, miközben Mr. Muscle a teljes repertoárjával gyalázkodott. Nem tudtuk, hogy fojtogat vagy ütlegel, de nyilvánvaló volt, hogy egyenlőtlenek az erőviszonyok. Egyszercsak gyanúsan elhallgattak. Emberünk hamarosan kijött a lakásból de amikor látta, hogy kint vagyunk, visszahúzódott. Kicsit később, mikor azt hitte, tiszta a terep, - persze mi a függöny mögül lélegzet nélkül figyeltük - elhajtott a fekete sportkocsijával. A haldokló maradt. Ekkor elkezdtünk felderíteni: a lehúzott rolója résein kémleltünk, de csak egy véres ujjat láttunk a kanapéján. Az ujj tulajdonosából nem látszott több, de rossz jel volt, hogy nem moccan. Hamarosan megnyugodtunk, mert az ujját behúzta. Tehát élt. És az ujja még hozzá tartozott. 

Bár komoly erkölcsi dilemma volt, hogy életet menthetünk, végül nem mertük hívni a rendőrséget. Azt gondoltuk, ez lehet egy mindennapos balhé. Nyilván zűrös alak mindkettő és van náluk drog. Csak magunkra haragítjuk őket, ha hívjuk a zsarukat. Feltéve, hogy a kismacsó nem halott, bármilyen enyhébb esetben ő is ellenérdekelt. Ez jó intuíciónak bizonyult. Egy órával később a pasas visszaért, és bár a mi forgatókönyvünk szerint ásót és szemeteszsákot vett a szupermarketben, valójában nemsokára feltápászkodott a hulla és már azt láttuk a roló résein, hogy jófiú módjára takarít valamit. Nyilván a saját vérét, taknyát, nyálát. Talán a keményizmú utasította, hogy addig nem ereszti, amíg nem mossa fel magát a padlóról. Különben jön az Ezékiel huszonöt tizenhét.... Az egyetlen megnyugtató fény az éjszakában a nyugdíjas new yorki festő volt, akinél a fenti ablakban égett a villany. Nemrég ismertem meg, amikor habverőért indultam felderítő útra. Négy foga van és a képei a barátai. Kedves, naív festményeket fest: embereket, gyerekeket és mesebeli lényeket. Pl. van egy "Liena" - ami a hiéna és oroszlán keveréke. A fürdőszobájában meg egy ámbráscet. Azt mondta, hogy alig engedett be először, mert nem szokott emberekkel beszélni és nem értette, ki keresi. Előhúzott egy magyar pirospaprikát a kredencből és tudta, mit nem csináltak az amerikaiak 56-ban. Utána a habverőért cserébe vittünk neki csirkepaprikást  - épp azt főztünk a vendégeknek és mondta, hogy a magyar konyhát nagyon szereti. Micsoda világ ez. Azt hiszem, hamarosan megrendezem az első alter amerikai filmemet. Feltéve, ha megélem. Az lesz a címe, hogy "No country for me, man. (Nem nekem való vidék)"de lehet, hogy "From dust till dawn (portól pirkadatig)". 

Ilyen is:

Vincent Vegának igaza van. Itt csodák azok nincsenek. Ura is csak a hagymakarikáknak van:

Egyszer volt... az élet

Újabb antropológiai megfigyeléseim szerint az amerikaiak nagyon furcsán viszonyulnak az élethez. A mai bejegyzés az ezzel kapcsolatos élményeimről fog szólni. Először is, a száz bedobott reklámújság egyikében, a személyre szabható, lábát mozgató és farkát csóváló kutyás nyaklánc (amihez gyémántot is kérhetsz extra 19 dollárért és egy platina szívbe belegravíroztathatod, hogy ‘I love my yorkie/westie/chihuahua) mellett rábukkantam valamire, ami olyan képtelen, hogy ilyet még David Lynch sem tudna kitalálni. Hétről hétre közölnek egy képet a reklámújságban 30 éve eltűnt emberekről… De két kép van egymás mellett: az öt éves kislány, aki eltűnt és egy harmincöt éves nő! Az eltűnt gyerekarc alapján számítógéppel digitalizálják a jelenlegi arcképét. A digitális kép horrorisztikusan néz ki, főleg ha élsz a gyanúperrel, hogy a 30 éve eltűnt ember jó eséllyel halott. Először lefényképeztem majd gyorsan kitöröltem, mert kegyeletsértésnek éreztem, hogy soha viszont nem látott emberek arcképét örökítem meg. A szellemeknek sincs tükörképük, a harminc éve eltűnt emberekről se készüljön fotó.

Vannak, akikről viszont készüljön... ez a kép azt hiszem nem igényel kommentárt.

New York, New York, Albuquerque...

New Yorkban úgy döntöttem, van már bennem annyi kilométer, hogy nem fogom túlparázni, és nem töltöm a reptereken az extra három szabad órát, ami a két reptér közötti átszállások között van. Elindultam a 7^th Avenuetól a Broadway felé a húsz kilós húzós bőröndömmel - és jött is az életérzés. Kiderült, hogy Newark Penn station nem egyenlő New York Penn stationnel, NY-i akcentusban. Miután tévesen kiszálltam Newark Pennben és visszaszálltam New York felé, napszemüvegben álcáztam magam, hogy el ne kérjék a már lekezelt jegyemet. Hamar kiderült, hogy alaptalan az aggodalom: a vonaton csak a feketék buknak le, mert csak az ő jegyüket ellenőrzik. A fast food indeed fast. A sorban nincs kecmec. Ha gondolkodsz, hogy mit kérnél vagy nem érted, mit kérdeznek a szószról vagy az elviteles pohárról, elkezdik a következő vevőt kiszolgálni. Megtanultam, hogy a  smoothie az icenál is coldabb, és a “no bill” nem azt jelenti, hogy a gép nem ad számlát, hanem, hogy beveszi a pénzedet, de nem ad ki jegyet. Minden boltban megkérdezik, hogy hogy vagy, de természetesen csak egy jó válasz van J. A valódi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor az első embernek, akit megláttam miután kiköpött a metro a new yorki tömegbe, mindkét karja helyett egy-egy Hook kapitány kampója volt. Kb. olyan természetességgel viselte, mint a baseballsapkáját.

Albuquerqueben a lakásom pont olyan, mint a Nem vénnek való vidékben a motel, ahol Havier Bardem mindenkit kinyír: fém tűzlépcsőn jutsz fel a folyosóra, amiből egyen-ajtók nyílnak. Én lakom az első ajtó mögött, azaz engem nyírnak ki először. Alsó szomszédunk egy feka és egy öregúr, akik minden délután kétoldalról körbeülik a barbequet és megvitatják az élet nagy kérdéseit. A verandáról pont beleláttam, hogy a csávó,  - aki úgy néz ki, mint egy kishal a gettóból: atlétapóló, fekete fejpánt, fekete merci - a Progressive Couching könyvet olvassa. Itt minden abszurd, ezáltal semmi sem meglepő. Ha leszáll az este, Cohen filmek mellékszereplői jelennek meg a lépcső alatti hátsó úton. Mindegyik túljutott a kirablós, megerőszakolós, leszámolós jelenet castingján. Még nem sikerült megfejtenünk, hogy mit keresnek ott. Vannak, akik csak elsétálnak, vannak, akik lesötétített kocsikkal megállnak, időznek egy kicsit, aztán elhajtanak. Mögöttük a díszlet egy óriási konténer, ahova csak gyűlik a szemét, és egy lakatlan bádogház, kézzel festett felirattal a kapun: “beware of dog” (“vigyázz a kutyára”), a kutyát még sosem láttuk. Tegnap rájöttem, hogy szellemkutya. 

A tanárok nagyon kedvesek és gondoskodóak körülüttünk. Csak úgy dőlnek a programajánlatok. Voltunk egy charity eventen (adományozó kertiparti), a fő tanárunk, Zane házában. Zane, a tanárunk befizetett minket a partiba. 25 dolcsi volt a belépő a felső-középosztálybeli amerikaiak világába. Üzletemberek, professzor és feleségek, akik azt mondják, hogy “oooh, really????”. Az mondjuk kifejezetten tetszett, hogy a gazdag negyedben sem kacsalábon forognak a házak, kb. ugyanakkorák és ugyanolyan tradícionális stílusban és anyagból készültek, mint itt minden ház (lásd lejjebb...). Csak a berendezés árulkodik a státuszról. Egyből kiszúrtam az egyik széken egy hallókészülékes, magyar zsidó bácsit, akiről pár órával később tényleg kiderült, hogy az – bár egy szót sem tud magyarul, mert 4 évesen emigrált, 194O-ben. A papája Bauhaus építész volt, és rózsadombi házakat tervezett. Közel hajolt, és bizalmasan megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e róla, mi történt a második világháborúban J. Akiknek humoruk és iróniájuk volt, akikkel legszívesebben beszélgettünk, a Sangriát keverő és kaját felszolgáló fekete pincérlányok voltak. Mondanom sem kell, a vendégseregben csak fehérek voltak, a pincérek csak feketék. A helyi magyaroktól megtudtuk, hogy ez az egyik legszegényebb állam, és, hogy itt százezreknek élnek a társadalom peremén, TB- nélkül. Az utcán nagyon sok a hajléktalan és a tengődő ember, majdnem mind őslakosok. A buszon egyébként csak ők utaznak. Meg beintegetnek az ablakon a fast food restaurantba. Meg néha leköpnek véletlenül, mert nem számítanak rá, hogy jössz a járdán. Ugyanis a járdán csak ők mennek, meg mi, mindenki más kocsival jár. Az eső négy napja szinte megállás nélkül szakad - a pesti őszben érzem magam ahogy tetőtől talpig vizesen tekerek a bringán. A supermarketben tegnap beszólt egy indián, hogy "Hey Babe, I guess your pents are vet".  

Garázsvásár a szomszédban....

Ilyen egy tipikus ház, eredetileg vályog - ma már csak vályog-utánzat.

Az első, jetlages reggelem a mediációs képzés első, egész napos adagjával kezdődött, ami nagyon érdekes volt. A tanár rutin róka, húsz éves tapasztalatattal, konkrét eseteken keresztül mutatja be az elméletet. A csoportban a legtöbben HR-esek, de van vízügyi szakember, hetvenéves méhész- és hernyófarmgazda, betegjogi képviselő aki kórházi visszaéléseket kutat fel, háziasszony, nyugdíjas fizikus, a legváltozatosabb motivációkkal, hogy miért akarják ezt tanulni. Ágival, a másik ösztöndíjas lánnyal mi vagyunk a legfiatalabbak. Magyarországon az volt az egyetemi alapélményem, hogy a tanulás= frontális előadóban kukán ülsz, és próbálod elkapni az óriási törzsanyag töredékét. Utána számonkérés, amin bárhogy is vizsgázol, azért tudod, hogy hol a helyed… Itt mindent példákon keresztül adnak át, semmit sem ciki mondani, és beszéltetnek, érveltetnek, képessé próbálnak tenni. A másik órára, amin már túlvagyok, felkészített Ági, hogy elég kemény lesz: interaktív parázsvita az amerikai jogról. Kapkodod a fejed, és időnként váratlanul megkérdezik, hogy “és, te, mit gondolsz?” Tényleg minden idegszállal figyelni kellett, hogy értsem, de ez is szuper érdekes volt. A tanár halál laza, harmincas, leszbikus nő, aki olyan lelkesen magyarázza a jogot, mint egy kisgyerek a játékát. By the way, az összes női tanárunk leszbikus, ez úgy derül ki, hogy egy ponton elkezdenek mesélni a feleségükről. Amynek nem csak felesége, tetkója is van, és nagy biciklista - segít majd bringát venni a craigslisten, ami a helyi ebay. Amy úgy vezette fel a szövetségi és állami jogszabályok szintjét, és viszonyát, hogy felrajzolt egy vonalat a táblára, aminek két végére kellett sorakozni aszerint, hogy egyetértesz-e aktuális jogi kérdésekkel, és érvelni, hogy miért: legyen-e drog-razzia az állami iskolákban? Pornográfia-e, ha egy nő  nyílt színen szoptatja a gyerekét? És, ha egy felnőttet szoptat, az már pornográfia? Kötelezővé tegyék-e az emberek számára a TB. fizetését stb. – Nagyon érdekes volt, hogy mennyire máshogy gondolkodnak ezekről a kérdésekről, mint ahogy egy átlag magyar fiatal, mire érzékenyek, mire nem. Pl. legtöbben nem értettek egyet  azzal, hogy kötelezővé tegyék a TB. fizetését, de – ellentétben velünk – nem szociális, rászorultsági, emberméltósági érvek alapján kifogásolták, hanem azon az alapon, hogy ez az emberi döntés szabadságának korlátozása. Hadd döntsem el, hogy meg akarok-e halni vagy sem. Mintha ez az emberek nagy részének egy reális döntési helyzet lenne. Az utolsó képen a szobám gyöngyszeme látható: A csonkolt kezű lány és legjobb gay-friendje a melegfelvonuláson. Velük kelek, velük fekszem, velük iszom a kávét és ébredek hajnalban a kukásautó zajára.