New York, New York, Albuquerque...

New Yorkban úgy döntöttem, van már bennem annyi kilométer, hogy nem fogom túlparázni, és nem töltöm a reptereken az extra három szabad órát, ami a két reptér közötti átszállások között van. Elindultam a 7^th Avenuetól a Broadway felé a húsz kilós húzós bőröndömmel - és jött is az életérzés. Kiderült, hogy Newark Penn station nem egyenlő New York Penn stationnel, NY-i akcentusban. Miután tévesen kiszálltam Newark Pennben és visszaszálltam New York felé, napszemüvegben álcáztam magam, hogy el ne kérjék a már lekezelt jegyemet. Hamar kiderült, hogy alaptalan az aggodalom: a vonaton csak a feketék buknak le, mert csak az ő jegyüket ellenőrzik. A fast food indeed fast. A sorban nincs kecmec. Ha gondolkodsz, hogy mit kérnél vagy nem érted, mit kérdeznek a szószról vagy az elviteles pohárról, elkezdik a következő vevőt kiszolgálni. Megtanultam, hogy a  smoothie az icenál is coldabb, és a “no bill” nem azt jelenti, hogy a gép nem ad számlát, hanem, hogy beveszi a pénzedet, de nem ad ki jegyet. Minden boltban megkérdezik, hogy hogy vagy, de természetesen csak egy jó válasz van J. A valódi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor az első embernek, akit megláttam miután kiköpött a metro a new yorki tömegbe, mindkét karja helyett egy-egy Hook kapitány kampója volt. Kb. olyan természetességgel viselte, mint a baseballsapkáját.

Albuquerqueben a lakásom pont olyan, mint a Nem vénnek való vidékben a motel, ahol Havier Bardem mindenkit kinyír: fém tűzlépcsőn jutsz fel a folyosóra, amiből egyen-ajtók nyílnak. Én lakom az első ajtó mögött, azaz engem nyírnak ki először. Alsó szomszédunk egy feka és egy öregúr, akik minden délután kétoldalról körbeülik a barbequet és megvitatják az élet nagy kérdéseit. A verandáról pont beleláttam, hogy a csávó,  - aki úgy néz ki, mint egy kishal a gettóból: atlétapóló, fekete fejpánt, fekete merci - a Progressive Couching könyvet olvassa. Itt minden abszurd, ezáltal semmi sem meglepő. Ha leszáll az este, Cohen filmek mellékszereplői jelennek meg a lépcső alatti hátsó úton. Mindegyik túljutott a kirablós, megerőszakolós, leszámolós jelenet castingján. Még nem sikerült megfejtenünk, hogy mit keresnek ott. Vannak, akik csak elsétálnak, vannak, akik lesötétített kocsikkal megállnak, időznek egy kicsit, aztán elhajtanak. Mögöttük a díszlet egy óriási konténer, ahova csak gyűlik a szemét, és egy lakatlan bádogház, kézzel festett felirattal a kapun: “beware of dog” (“vigyázz a kutyára”), a kutyát még sosem láttuk. Tegnap rájöttem, hogy szellemkutya. 

A tanárok nagyon kedvesek és gondoskodóak körülüttünk. Csak úgy dőlnek a programajánlatok. Voltunk egy charity eventen (adományozó kertiparti), a fő tanárunk, Zane házában. Zane, a tanárunk befizetett minket a partiba. 25 dolcsi volt a belépő a felső-középosztálybeli amerikaiak világába. Üzletemberek, professzor és feleségek, akik azt mondják, hogy “oooh, really????”. Az mondjuk kifejezetten tetszett, hogy a gazdag negyedben sem kacsalábon forognak a házak, kb. ugyanakkorák és ugyanolyan tradícionális stílusban és anyagból készültek, mint itt minden ház (lásd lejjebb...). Csak a berendezés árulkodik a státuszról. Egyből kiszúrtam az egyik széken egy hallókészülékes, magyar zsidó bácsit, akiről pár órával később tényleg kiderült, hogy az – bár egy szót sem tud magyarul, mert 4 évesen emigrált, 194O-ben. A papája Bauhaus építész volt, és rózsadombi házakat tervezett. Közel hajolt, és bizalmasan megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e róla, mi történt a második világháborúban J. Akiknek humoruk és iróniájuk volt, akikkel legszívesebben beszélgettünk, a Sangriát keverő és kaját felszolgáló fekete pincérlányok voltak. Mondanom sem kell, a vendégseregben csak fehérek voltak, a pincérek csak feketék. A helyi magyaroktól megtudtuk, hogy ez az egyik legszegényebb állam, és, hogy itt százezreknek élnek a társadalom peremén, TB- nélkül. Az utcán nagyon sok a hajléktalan és a tengődő ember, majdnem mind őslakosok. A buszon egyébként csak ők utaznak. Meg beintegetnek az ablakon a fast food restaurantba. Meg néha leköpnek véletlenül, mert nem számítanak rá, hogy jössz a járdán. Ugyanis a járdán csak ők mennek, meg mi, mindenki más kocsival jár. Az eső négy napja szinte megállás nélkül szakad - a pesti őszben érzem magam ahogy tetőtől talpig vizesen tekerek a bringán. A supermarketben tegnap beszólt egy indián, hogy "Hey Babe, I guess your pents are vet".  

Garázsvásár a szomszédban....

Ilyen egy tipikus ház, eredetileg vályog - ma már csak vályog-utánzat.

Az első, jetlages reggelem a mediációs képzés első, egész napos adagjával kezdődött, ami nagyon érdekes volt. A tanár rutin róka, húsz éves tapasztalatattal, konkrét eseteken keresztül mutatja be az elméletet. A csoportban a legtöbben HR-esek, de van vízügyi szakember, hetvenéves méhész- és hernyófarmgazda, betegjogi képviselő aki kórházi visszaéléseket kutat fel, háziasszony, nyugdíjas fizikus, a legváltozatosabb motivációkkal, hogy miért akarják ezt tanulni. Ágival, a másik ösztöndíjas lánnyal mi vagyunk a legfiatalabbak. Magyarországon az volt az egyetemi alapélményem, hogy a tanulás= frontális előadóban kukán ülsz, és próbálod elkapni az óriási törzsanyag töredékét. Utána számonkérés, amin bárhogy is vizsgázol, azért tudod, hogy hol a helyed… Itt mindent példákon keresztül adnak át, semmit sem ciki mondani, és beszéltetnek, érveltetnek, képessé próbálnak tenni. A másik órára, amin már túlvagyok, felkészített Ági, hogy elég kemény lesz: interaktív parázsvita az amerikai jogról. Kapkodod a fejed, és időnként váratlanul megkérdezik, hogy “és, te, mit gondolsz?” Tényleg minden idegszállal figyelni kellett, hogy értsem, de ez is szuper érdekes volt. A tanár halál laza, harmincas, leszbikus nő, aki olyan lelkesen magyarázza a jogot, mint egy kisgyerek a játékát. By the way, az összes női tanárunk leszbikus, ez úgy derül ki, hogy egy ponton elkezdenek mesélni a feleségükről. Amynek nem csak felesége, tetkója is van, és nagy biciklista - segít majd bringát venni a craigslisten, ami a helyi ebay. Amy úgy vezette fel a szövetségi és állami jogszabályok szintjét, és viszonyát, hogy felrajzolt egy vonalat a táblára, aminek két végére kellett sorakozni aszerint, hogy egyetértesz-e aktuális jogi kérdésekkel, és érvelni, hogy miért: legyen-e drog-razzia az állami iskolákban? Pornográfia-e, ha egy nő  nyílt színen szoptatja a gyerekét? És, ha egy felnőttet szoptat, az már pornográfia? Kötelezővé tegyék-e az emberek számára a TB. fizetését stb. – Nagyon érdekes volt, hogy mennyire máshogy gondolkodnak ezekről a kérdésekről, mint ahogy egy átlag magyar fiatal, mire érzékenyek, mire nem. Pl. legtöbben nem értettek egyet  azzal, hogy kötelezővé tegyék a TB. fizetését, de – ellentétben velünk – nem szociális, rászorultsági, emberméltósági érvek alapján kifogásolták, hanem azon az alapon, hogy ez az emberi döntés szabadságának korlátozása. Hadd döntsem el, hogy meg akarok-e halni vagy sem. Mintha ez az emberek nagy részének egy reális döntési helyzet lenne. Az utolsó képen a szobám gyöngyszeme látható: A csonkolt kezű lány és legjobb gay-friendje a melegfelvonuláson. Velük kelek, velük fekszem, velük iszom a kávét és ébredek hajnalban a kukásautó zajára.