Egyszer volt... az élet

Újabb antropológiai megfigyeléseim szerint az amerikaiak nagyon furcsán viszonyulnak az élethez. A mai bejegyzés az ezzel kapcsolatos élményeimről fog szólni. Először is, a száz bedobott reklámújság egyikében, a személyre szabható, lábát mozgató és farkát csóváló kutyás nyaklánc (amihez gyémántot is kérhetsz extra 19 dollárért és egy platina szívbe belegravíroztathatod, hogy ‘I love my yorkie/westie/chihuahua) mellett rábukkantam valamire, ami olyan képtelen, hogy ilyet még David Lynch sem tudna kitalálni. Hétről hétre közölnek egy képet a reklámújságban 30 éve eltűnt emberekről… De két kép van egymás mellett: az öt éves kislány, aki eltűnt és egy harmincöt éves nő! Az eltűnt gyerekarc alapján számítógéppel digitalizálják a jelenlegi arcképét. A digitális kép horrorisztikusan néz ki, főleg ha élsz a gyanúperrel, hogy a 30 éve eltűnt ember jó eséllyel halott. Először lefényképeztem majd gyorsan kitöröltem, mert kegyeletsértésnek éreztem, hogy soha viszont nem látott emberek arcképét örökítem meg. A szellemeknek sincs tükörképük, a harminc éve eltűnt emberekről se készüljön fotó.

Vannak, akikről viszont készüljön... ez a kép azt hiszem nem igényel kommentárt.

Az Egyszer volt... az élet következő fejezetében megismertem a Gépembert, akit meg kellett győznöm, hogy engedjen tovább egy élőhöz, akinek elmondhatom, hogy a modemen nem világít az online lámpa. Hiába küldték ki a “magától megoldódik kit”-et, sehogy sem sikerül netet csiholni. Ózhoz (aki itt szeptembertől 3D-s) kemény próbákon át vezet az út. Először egy chat-szobába kerülsz, ahol egy help-desk agenttel kell beszélgetni. Közben a képernyőn mindent kommentálnak, hogy jól elképzelhesd, kivel állsz szemben: “analyst Jeffrey entered to the room” - Jeffrey, a problémaelemző belépett a szobába… “Glad to have you on chat, Dora.”- “Hála Istennek, hogy ittvagy a chaten, Dóra." Soha nagyobb örömöt! Elképzeltem magam egy South park részben, amiben egy 120 kilós geek csávó ül a gépnél, párbeszédet folytat velem és néha benyom egy-két sablonüzenetet, pl: “Amíg vársz, miért nem szörfölsz a comcast.net oldalra, további információkért” - hogy megehesse az OREO kekxét vagy válaszoljon a másik ablakban, az online társkeresőn. De nagyon igazságtalan vagyok Jeffreyvel, mert tényleg mindent megtett, hogy segítsen és nem lépett ki a szobából addig, amíg jól el nem irányított a Gépemberhez! A Gépember egy hangfelismerő rendszer, akit végeláthatatlanul próbálsz meggyőzni arról, hogy nincs telefonszámod és nincs social security numbered sem. Bárhányszor kérdezi, akkor sem lesz,  mert nemzetközi diák vagy. Mivel csak az “igen”, “nem”, “valami más” szavakat érti és azokat is csak Southwest akcentusban, ilyen bonyolult üzenetek nehezen jutnak el hozzá. Csak a beavatottaknak sikerül - nekem valahogy sikerült. Végre bebocsátást nyertem a Southwest akcentusban beszélő élőkig. Őket viszont, a Gépemberrel ellentétben én nem értem. Igyhát internetünk még mindig nincs. Nem hiába, jók voltak a megérzéseink, hogy a Vincen Rodriguez, aki a plazában ránkbeszélte a netet, gyanús. Nem azért, mert mexikói, hanem mert három foga volt és nagyon hangsúlyozta, hogy minden rendben lesz. 

A harmadik fejezet olyan bizarr, hogy csak az erős idegzetűeknek ajánlom. Ma délután elbicikliztünk az “Old Town”-ba, Albuquerque Óvárosába, ahol van két, legalább nyolcvan éves ház. Három lett volna, de az egyik sajnos leégett, ezért ezt kb. hatvan éve újraépítették. De pont úgy építették fel, ahogyan nyolcvan éve kinézett. Ezeket nagy becsben tartják. Ezek köré szerveződik a helyi szuvenír-falu és itt a főtér, ahol minden háznak chilipaprikából van a kerítése és helyi countryzenészek bazseválnak a nyugdíjasoknak, meg néhány önkívületben táncoló hippinek. Egyelőre olyan, mintha új-mexikói kultúra nem igazán lenne, hanem a leigázott mexikói és indián kultúrát szuvenírelik. Ez az identitáscsavar még megfejtendő.

És akkor, az egyik szuvenírboltban rátaláltunk néhány főbűnre. Sajtos, fokhagymás és paprikás ízesítésű halott bogarakat és nyalókába-fagyott skorpiókat láttunk. De bármilyen meglepő, nem ez volt a legsúlyosabb. Egy nagy dobozban felfedeztünk átlátszó kis dobozokat, amikben pattogtak valamik. Közelebbről megvizsgáltuk és kiderült, hogy kemény magok ezek, amikben hernyók laknak. Magokban lakó élő hernyókat árultak lezárt műanyagdobozokban. Just for fun. Kérdeztük, hogy ez mi az Istennyila? Mire mondta az eladó srác, hogy hernyók. Kikelnek. Mire mondtuk, hogy értjük. És akkor ha kikeltek, etetni kell őket? Nem, azt nem kell. Meghalnak… Aha. És ez egy gyerekjáték? Sokkoló élményeinket óriási adag mexikói kajával (részemről guacamoleval töltött tortillaval) kellett levezetni, amit aztán kompenzáltunk egy hegymenetes hazabiciklizéssel. Ez este már nehezített pálya: mint egy számítógépes játékban, ki kell kerülni mindenféle embereket, akik keresztezik az utad - csak itt nagyobb a tétje a game overnek. Drogosok – akik között sok a nő –, rengeteg hajléktalan és olyanok, akik csak szimplán akarnak valamit. De ha elég gyorsan tekersz, akkor nem veszélyesek. Szerencsére már van jó biciklim, amin van pár sebesség és könnyebben megy a tekerés. Leszámítva, hogy csak derékszögben tudom rajta kinyújtani a lábam, mert még nem szereztem csavarkulcsot az üléshez. Majd próbálkozom a chatroomon. Mára ennyi volt a bejegyzés. A végén még néhány kép, másról…

Steve- az 56-os emigráns magyar építész, aki itt az egyik fő, önkéntes mentorunk. 12 éves volt, amikor az USA-ba jött, jól beszél magyarul, a helyi magyar klub frontembere. Járunk a rajzórájára, amit építészhallhatóknak tart. Világot látott, bohém arc. Itt minden ház homokszínű de az övé kék és lila a kerítése. A képen a szobra előtt áll, amit a veterán háborús emlékparkba tervezett. Épp azt magyarázza, hogy ebben a szoborban az a különleges, hogy a lukakba mindenki betűzheti a saját üzenetét, emlékét - követ vagy virágot.

A háborús emlékparkban az iraki hadművelet is egy a “fontos háborúk” között, a második világháború, a koreai háború és Vietnám mellett: egy hosszú márványfalon személyes történelem. A képen Irakból ír a katona, hogy még csak egy napja van ott, máris lőnek rá (!!!) és ezeknél a brigantiknál nem lehet használni a telefonkártyát.

Ez az egyik legöregebb épület a városban, századfordulós. Művészmozi és színház. Nosferatut játszanak Halloweenkor. Kicsit a magyar szecesszióra emlékeztet, csak itt az indián népművészeti elemekkel operálnak. Szép. Kár, hogy ilyen popcorn-zacskósan van felújítva.

Az utolsó képen panoráma a luxusnegyedből. Ez a Rio Grande - a nagy folyó. Mikor megérkeztem, egy hétig folyamatosan esett. Harminc éve nem volt ilyen. A folyó akkora lett mint a Duna és mindenfélét elsodort. Mögötte a mi kis falunk. A város nagy, csak a házak majdnem mind földszintesek, ezért nem látszanak.